Magyarország első, immáron ezerévesnél is idősebb, működő egyházi intézménye, a pannonhalmi főapátság. Méltán nyilvánította a világörökség részének az UNESCO magyarországi bencések fellegvárának épületegyüttesét, mert valóságos művészettörténeti képeskönyv, az európai művészet fejlődésének eleven illusztrációja ez a román kortól egészen a klasszicizmusig.

996-ban Géza fejedelem Csehországból érkező szerzeteseket telepített le Pannónia Szent Hegyén. A Tours-i Szent Márton tiszteletére emelt monostor a fejedelmi alapítás szándéka szerint a középkori Európa kultúrájának keleti hídfőállása lett. Falai között rendszeresen megfordult Szent István (1000-1038), az első magyar király is.

Uros apát (1207-1243), a ma is meglévő templom építtetője visszaverte a mongolokat a monostor-erőd falai alól. Tolnai Máté apátsága idején Pannonhalma kiemelt helyet kapott a magyarországi bencés monostorok között, és 1541-től főapátsággá vált. A török hódoltság másfél évszázada alatt azonban hosszabb-rövidebb időszakokra a szerzeteseknek menekülniük kellett. Csak ezt követően indulhatott el a megrongált épületek helyreállítása. Sajghó Benedek főapátsága alatt jelentős barokk építkezés folyt a monostorban.

A XVIII. század, a felvilágosodás évszázada a szerzeteséletben is éreztette hatását. Az állam és az uralkodók a szerzetesközösségek működését a közvetlen hasznosság szerint ítélték meg, és lényegében csak azoknak a rendeknek a létjogosultságát fogadták el, amelyek betegápolással vagy tanítással foglalkoztak. Mivel az a hagyomány, amelyet Szent Benedek Regulája képviselt, nem a közösség munkájára, hanem magára a közösségi életre helyezi a hangsúlyt, II. József 1786-ban beszüntette a magyar bencés kongregáció összes házának működését.

Az 1802-ben visszaállított rend elsődleges munkaterületül a középiskolai oktatást kapta.

1945 után a rend birtokait és a bencés iskolákat is államosították. 1950-től azonban újra engedélyezték a győri és a pannonhalmi gimnázium működését. A szerzetesközösség a nehéz években is hűségesen végezte munkáját, helytállt az istenszolgálatban, és a II. Vatikáni Zsinatot követő évektől sokat fáradozott liturgiájának megújításán és a zsolozsma magyar szövegeinek és dallamainak elkészítésén.

A rendszerváltás után a pannonhalmi bencés közösség — az iskolai munka folytatása mellett — új munkaterületeken is próbálja megteremteni azokat az anyagi lehetőségeket, amelyek lehetővé teszik számára, hogy betöltse szerepét az egyházban és a világban.

A monostor épületei különböző korok üzenetét őrzik, együttesükben mégis a sokféleségben megvalósuló egység fogalmazódik meg. Az itt látható tárgyi emlékeknek és gazdag kulturális örökségnek az adja sajátos szépségét, hogy egy élő szerzetesközösség mindmáig eredeti rendeltetésüknek megfelelően használja őket. Éppen ezért a monostor sokak számára nyitott épületében mindig vannak olyan helyek, ahová csak a közösség tagjai léphetnek be. Itt végső soron minden azt szolgálja, hogy az a szerzetesi életforma, amely — Szent Benedek nyomán — másfél évezrede fennáll, továbbra is a csendből és az imádságból táplálkozhassék, a szerzetes pedig egyre inkább önmagává és az emberek testvérévé váljék.